Amióta az eszemet tudom, itt állt kikerülhetetlenül ez a gyöngyösi trafik. És persze a slepp, a csupa „megmondoménbarátom” reszkető, dohánymarta okosság.

Gyűlölöm a változást. Talán mert öregszem. Bár régebben sem rajongtam érte túlságosan, így az hiszem, ez a világ már bizton nem az enyém.
De volt itt egy kis zug, egy lélegzetnyi, vagy inkább szippantásnyi sziget, rendíthetetlen mentsvára az urbanizált embernek. Egy csendesebb porta, egy igazi kispad, ahová le kell ülni, mert ott van, és hogy ne zabáljon fel a város. Megállt itt az idő: nem telt a kor, a munka sem, csak sütött a nap, lábaimnál apró állatok szedik össze életem szerteszórt morzsáit.

Nem sietek, nem sietett itt senki. Oázis van itt, ahová csak megérkezni tud az ember fia, s ha nekitámaszkodik a kifényesedett deszkáknak, már itthon van. Kapni apró örömöt szálanként, vagy valami csecsebecsét, és persze híreket. Mintha nem létezne az idő, nincs csekk, ordító főnök, buta szomszéd, csöpögő csap.

Amióta az eszemet tudom, itt állt kikerülhetetlenül ez a gyöngyösi trafik. És persze a slepp, a csupa „megmondoménbarátom” reszkető, dohánymarta okosság. Csajok, a rácson belül meg Donald rágó, az első doboz Fecske, Tollasbál, Bravo, naná, koton is, és Narancs.
– Csóklom, egy szálat tessék, meg egy Népújságot!
Csörren az apró, és a fakó arc itt van előttem.
– Köszönöm – lököm vissza az aprót, és fordulok. Leszívom az édes-keserű füstöt, fordul a világ is. A verebek még szedik a morzsát, a számban még itt a füst íze, de valami megváltozott.

Csend van, kényszerű béke. A rács az ablakon lezárt egy korszakot is. Hallottam, hogy meghalt az öreg, aztán nemrég elment a néni is. Most itt állok. Kis sarka ez a nagyvilágnak, amit lám, mégiscsak megevett a mocskos idő. A trafik örökre lecsapta ablakát, a változás utolérte a kis boltot is, és bár annyira vágyom rá, nincs már miért itt megállni. Az intézmény a Hugai-sarkon úgy elillant, mint a Marbi füstje.

heol.hu