Id. Kalo László gyermekkora óta vadászik. Élményeit évtizedek óta leírja és közreadja. Most az utolsó őzbak elejtésének történetét osztja meg olvasóival.

Az idei közgyűlés után még egy fontos feladatunk volt: az őzbak elejtése. A sorsolás nekem kedvezett, én voltam az első, aki őzbakra vadászhattam. Megörülhettem, de örömem lanyhulni kezdett, mert eszembe jutott: fegyvertartási engedélyem érvényessége május 5-én lejár. Sajnos a két hét alatt – ennyi időm volt a bak elejtésére – az engedély nem jött meg. Ám megtudtam, vadásztársaim sem tudnak élni a lehetőséggel. A remény újra előttem állt.

Hétfőn délelőtt egy vadásztársam közölte, a bak kilövése nem történt meg, ezért újra enyém az elsőbbség. Kora délután a fiammal már nála voltunk. A szükséges klotália és vadszállító jegy átvétele után mehettem vadászni. Számomra a legkedvesebb hely Pusztafalu, Kakas-völgy. Elsőre a Kakas-völgybe mentem. Fiam kint maradt a pusztafalusi részen megfigyelni, van-e arra délutáni vagy esti vadmozgás. A Kakas-völgyben, a fát szállító gépkocsikkal tönkretett úton lassan ballagtam. Őzek és szarvasok nyomait több helyen láttam, s arra következtettem, van itt őz, csak kérdés, merre járnak, és meglátom-e azokat?

Az őzbak elejtése az egyik legszebb vadászélménynek számít. A pillanat csak ritkán adatik meg. FOTÓ: ÖTVÖS IMRE

Már a tervezett helyemen ültem, mikor kezdett az ég borulni, sőt nem sokkal később már dörgést is hallottam. Visszaindultam. Esős, vihartól zúgó erdőben a vad nem mozdul, én pedig bőrig ázhatok. A völgy felénél járva az esőcseppek kopogását már nemcsak a leveleken, hanem a kalapom karimáján is hallottam. Fiam gépkocsijával a völgy bejáratáig jött elém. Mire a műútra kiértünk, az eső már sűrű cseppekben hullott.
Legközelebb a pusztafalui magaslesbe mentem. Már az is örömmel töltött el, hogy e lesben ülhetek. E zárt magaslesből több évtizeden át számos vadat hoztam terítékre. Jó volt a régi emlékeket visszaidézni.

Hét óra után öt perccel a bokrok közül suta jött ki, és megállt a  bokorsor és a termőföld közötti gyepes részen. Rövid figyelés után elindult a vetésbe, miközben fejét lehajtva csipkedte a neki ízletes fűszálakat. Már a magasles előtt is elhaladt, mikor jobb szemem sarkából észrevettem, hogy a bokorsortól valamivel följebb, az erdő fái közül őzbak lépett ki. A kereső távcsövet szememhez emelve néztem, bíráltam. A gyepes részen az is megállt, valószínű a suta felé figyelt. A távcsővel jól láttam: rövid szárakat és rövid ágakat növesztett, alul a vastag szára sűrűn gyöngyözött volt. Lőhetőnek ítéltem.

Most is, mint minden alkalommal lövés előtt, elkapott a vadászláz, amit soha nem szégyelltem bevallani. A távcsövet letéve, a puskát a magasles oldalsó ablakán kidugva, a céltávcső tüskéjének hegyével követtem a bakot. A vetésben 20–30 métert tett meg, mikor ismét megállt. Abban a másodpercben a 9 grammos ólomhegyű lövedék elhagyta fegyverem csövét, és a testén áthaladva azonnali elmúlását eredményezte. A rövid távolság miatt becsapódást nem hallottam. Megnyugodtam. Tudtam, hogy találatom halálos volt, a bak mozdulatlanul fekszik. A suta nem tudta, hogy körülötte mi történt, ezért lassan visszakocogott az erdő irányába.

A magaslesről egyenesen a bak fekhelyéhez mentem. Fölötte állva a kilőtt töltényhüvelybe háromszor fújva adtam meg neki a végtiszteletet, és tudattam az erdő népével egyik lakójuk elmúlását. Agancsának közeli látása fokozta az örömömet, de el is érzékenyültem. Most, 84 éves koromban, életem utolsó bakját sikerült elejtenem. E fölött állok. Az utolsót, mert az elkövetkezendő 8–9 évben, míg a többi brigádtag a maga bakját meg nem lőtte, a nevemet még ki sem sorsolhatják. Én pedig akkor már biztos nem fogok vadászni.

heol.hu